|
Óhídy
Petra - Balatoni Nyár
- részlet -
IV. fejezet - a helyszín: Budapest
„Erzsi kábultan kelt fel. Tibor már elment dolgozni,
hallotta, mikor egyet csengetett a vekker, s a férfi elhallgattatta,
de szándékosan nem nyitotta ki a szemét, nem
akart beszélni vele.
Megvárta, míg a férje után csettent
a bejárati ajtó zárja, aztán felkelt,
s kiment a konyhába. Kicsiandi aludt még. ő
kávét főzött magának, leült,
s kortyolgatni kezdte. Belül ezer gondolat, emlék zsongott
benne, miközben letette az asztalra a kiürült kávéspoharat,
s csak ült, bámult maga elé, s nem tudta, mitévő
legyen. Kopott farmershort feszült kerek csípőjére,
s elnyűtt, hosszú halványzöld pólót
viselt hozzá, ami nem titkolta melle kerek halmainak szépségét.
Szépen formált lábfejét lábújjközötti
zöld börsarú láttatta.
Már tíz óra elmúlt, s Kicsiandi még
mindig aludt, mintha érezte volna, hogy az édesanyjának
szüksége van egy kis magányra, hogy rendezze
a gondolatait.
Kinézett az ablakon. A szomszédban a fehérbőrű
nyírfa az ősztől már aranypénzeket
kapott, de a többi fa még igencsak zöldellt, s
a vízkék, nyárias égen a felhők,
mint fehér vattacukrok gomolyogtak tova.
Halántékán dobolt az ér, s az emlékek
között felszínre kerültek az egyik, Andráshoz
írt, régebbi versének a sorai:
"Gyere el, édes kedvesem,
Jöttödet én várom, lesem,
Ha lépted neszét hallom én,
Nincs boldogabb a földtekén.
Két erős karod átölel,
A mennyországba jutok el.
Ne engedj el hát, ó, soha,
Ne legyen sorsom mostoha,
Mert élni én csak úgy tudok,
Ha enyém vagy, s tiéd vagyok!"
Igen, ezt az egyszerű kis verset is az András iránti
vágyakozás íratta meg vele...
* * *
Erzsi, mint egy alvajáró, kiindul, s
ahogy a bejáratot nyitja, látja, hogy a fiú
már türelmetlenül ott vár a rácsos
kapu előtt, nem maradt ereje a kocsiban való várakozáshoz.
Erzsi, ahogy közeledik hozzá, hogy kinyissa a kaput,
úgy érzi, a szíve is megnyílik, s ahogy
a kapun a fiú belép, már borul is megnyugtató
széles mellkasára, míg az boldogan és
diadalmasan szorítja magához, aztán az álla
alá nyúl, felemeli az arcát, lecsókolja
a könnyeket a szeméről, s melegen, hosszan, szerelemmel
és mélységes szeretettel magcsókolja
a lány ajkát. Aztán összefonódva,
boldogan fellépdelnek a lépcsőn, s bemennek
a házba. Ott Erzsi kérdés nélkül
rögtön Kicsiandi szobája felé vezeti Andrást,
ahol bent áll Kalmárné, az arcán szokatlanul
meleg mosollyal, s a karjában tartja az álomtól
meleg, rózsaszín arcocskájú, szőkefürtös
kicsi lányt, aki a nagyanyja öléből csodálkozva
nézi a bácsit, akit tudja, látott már
valamikor, aztán egyszerre világosság gyúl
benne, eszébe jut, hogy ez a bácsi előző
nap ott volt, amikor fagylaltot evett, felragyog a mosolya, s teljes
magabiztossággal jelenti ki:
- Fagyi! - aztán hozzáteszi: - Báci!
András hozzálép, gyengéden kiveszi a
nagymama kezéből, fénylő szemekkel néz,
majd finoman megcsókolja pufók kis arcát, s
miközben a szeme fényes lesz, csak ennyit mond:
- Drága kicsi Andikám!
A kicsi is szokatlanul kedves, bújik hozzá, még
jobban elbűvöli. András valami olyan ismeretlen,
csodálatos melegséget érez szétáradni
a szívében, ami szinte földöntúli,
s amilyet nem érzett még soha. A boldogság
aranyfénybe vonja őket, Erzsit, Andrást, a
kicsit, s a meglágyult Kalmárnét is. A fiatal
férfi most már biztos benne, hogy győzött,
s hogy a családja az övé lesz. Aztán a
kicsi mocorogni kezd, András odaadja Kalmárnénak,
aki kiviszi a fürdőszobába, megmosdatja, s átöltözteti.
Közben Erzsi és András ölelkeznek és
csókolódznak, örülnek egymásnak,
a pillanatnak, a megtalált boldogságnak és
most már a jövőnek is.”
|
