Óhídy Petra - Kócos Pórázon
- részlet -

III. fejezet - a helyszín: Budapest

„Kócos akkor, azon a régi napon, amikor a múlt kézzelfoghatóan belépett az életébe, ha lehet, még szomorúbb és kétségbeesettebb volt, mint általában. Bemenekült a szobájába, és mint már annyiszor, elővette egyik vigasztalóját, az édesanyja kis faragott és színesre festett faládikóját, amiben mindenféle kincsek voltak. Volt ott színes üveggolyó, picurka, már összeszáradt mézeskalácsszív, csipkés zsebkendő, néhány mozijegy, egy átfúrt régi egyforintos, kifakult, cellofánba burkolt préselt virág, sárgult fényképek sok más "kincs" között. Rakosgatta őket, és az édesanyjára gondolt, az édesanyjára, akit jószerivel nem is ismert. Hiszen ő még nem volt egy éves, amikor az édesanyja öngyilkos lett. Hogy pontosan miért is, olyan homályos volt, csak úgy próbálta összerakosgatni a múlt történéseit, mint egy mozaikot, az elejtett szavakból, a szomszédok megjegyzéseiből, és abból a néhány mondatból, amit a halála előtt egy "gyenge" pillanatában Mama mondott neki. Mert Papától aztán semmit sem tudott meg soha. Papa kőkemény volt, és zárkózott. Soha nem említette a lányát, mintha egyáltalán nem is létezett volna. Vajon miért is lett az ő édesanyja öngyilkos? Csak azért, mert ő nem-kívántan megjelent az életében? De hiszen ezt a problémát Mamáék végül is megoldották, már persze a maguk módján. Mikor Zsuzsi, a lányuk terhes lett, és "segíteni" már nem lehetett a dolgon, felköltöztek a fővárosba. Itt különösebb zökkenők nélkül elintézték az örökbeadást, hogy ő a Mama és a Papa gyereke legyen papíron, holott a valóságban az unokájuk volt. Kócos nem tudhatta, hogy Zsuzsi azért nem szólt előbb otthon, mert meg akarta tartani a kisbabáját, csodálatos szerelmének gyümölcsét, és attól félt, hogy ha "időben" szól, a szülei a baba elvetetését követelnék tőle.
Így volt aztán egy igen rövid ideig Kócos "testvére" az édesanyjának, de ő arra az időszakra - természetesen - nem tudott visszaemlékezni. Vajon miért is lett hát öngyilkos az édesanyja? Vajon annyira nem szerette őt, annyira haragudott rá, hogy a világra jött, hogy inkább önkezével vetett véget az életének? Pedig milyen csinos is volt az ő drága édesanyja, látta, mikor néha meg-megnézte a régi fényképalbumot. Nem nagyon hasonlított rá, mert az anyja szőke volt és kékszemű, míg ő, Kócos, sötétbarna hajú és fekete szemű. Talán az orra, a kedves, egyenes kis orra, és a kerek álla az anyjáé. És a színei? Azokat valószínűleg az édesapjától örökölte. Vajon milyen lehetett életben az ő igazi édesapja? Talán soha nem tudja meg... Pedig kíváncsi rá, nagyon kíváncsi. Persze ugyanakkor haragszik is rá, hiszen otthagyta az édesanyját a bajban. Mert hát így volt, csak így lehetett... És ebből kiderült a számára, hogy ő sajnos nem kellett az apjának sem…
Miközben kirakosgatta a "kincseket", eszébe jutott a régi, de most is sokszor játszott szép Bródy János szám, a "Filléres emlékeim". Ezek itt az ő édesanyja "filléres emlékei"!”