Óhídy Petra - Anna Szerelme
- részlet -

II. fejezet - a helyszín: Budapest

„Kovács Balázs Nagy Gábor legjobb barátja volt, s boldogan kölcsönadta kis egyszobás lakását neki, mivel ő néhány ismerősével úgyis vidékre készült, hogy ott töltsék a szilvesztert, és köszöntsék az újévet.
Gábor és Anna gyalog mentek fel a negyedik emeletre, s kissé lihegve álltak meg a fényesre lakkozott, melegbarna, fa bejárati ajtó előtt. Gábor a zárba helyezte a kulcsot, s igyekezett minél halkabban elfordítani. Aztán az ajtó felnyílt, s ő "Várj, előre megyek!" felkiáltással belépett, felgyújtotta a villanyt, s ahogy Anna belépett, karját széttárva átölelte, és teljes hévvel magához szorította. A lány sűrű, hullámos, majdnem derékig érő szőke haján puha, fehér, lyukacsos mintájú horgolt sapkát viselt, azonos anyagú kétujjas kesztyűjét már a lépcsőn felfelé jövet lehúzta, s zsebrevágta, táskája a vállán lógott, így ő is szabadon ölelhette a fiút.
- Drágám! Úgy örülök ennek a pillanatnak! Ha belegondolunk, hogy mennyivel hamarabb be kellett volna következnie! - mondta Gábor.
- Akkor lehet, hogy már meg is untuk volna egymást! - válaszolta a lány, de égszínkék szeme annyi szerelemmel függött a fiún, hogy rögtön látni lehetett, hogy bizony azt, hogy megunják egymást, ő sem tudná elképzelni.
- Szó sem lehet megunásról! A még hátralévő úgy százhúsz évünket veled együtt szeretném eltölteni!
- Úgy gondoltad, hogy összesen százhúsz, azaz hatvan-hatvan?
- Ugyan dehogy! Ne légy kishitű! Én legalább százhúsz évet akarok veled élni, az sem lehet elég! Annyi bepótolni valónk van! S ha belegondolok, hogy akkor, több mint 10 évvel ezelőtt milyen őrült is voltam! Hogy is hihettem Szilviának! Hogyan is vehetett le a lábamról! Elhittem neki, hogy te mással randevúzol! Milyen álnok is volt! S aztán lám, vesztére, megrendezte ezt a tíz-éves érettségi találkozót! Nem gondolta, hogy mi tisztázzuk majd, mi is történt akkor régen! - Gábor beszéd közben elengedi a lányt, lesegíti puha sötétkék szövetkabátját, felteszi egy vállfára, felakasztja az előszobafalra, ráteszi a fehér sálat, s még a lány sapkáját is ő veszi le, s közben egy-egy csókot lehel, hol annak arcára, kezére vagy éppen nyakára, nem tud betelni vele, láthatóan boldog és felszabadult. Ha ezt Szilvia látná! Szegény Szilvia! Ő nem tudja, hogy a boldogság kis helyen is elfér, s hogy sokszor egy pici szobába könnyebb becsalogatni, mint egy hidegfényű palotába. ”