Óhídy Petra - Balatoni Nyár
- részlet -

I. fejezet - a helyszín: a Balaton

„Munka után sokáig állt a zuhany alatt, forró, majd hideg vizet záporoztatott magára. Megmosta a haját, frissen borotválkozott, arcszesszel, majd kellemes desodorral "illatosította" magát. Farmert húzott és kihajtott nyakú fehér inget. Az ingből vasalás illata áradt. Erzsike. A nap folyamán nem is gondolt rá. Márti pajkos kis arca furakodott be minduntalan a gondolataiba.
Hat óra előtt öt perccel már ott állt a sarkon. Elnézett arra, ahol reggel Mártit látta befordulni a kapun. Az hamarosan felnyílt, s kilépett a lány. Egyenesvonalú almazöld ruhát viselt, fehér szandált, a kezében fehér retikült lóbált, meg egy puha, fehér kardigánt. Kedves, ruganyos járása volt.
Körülnézett, majd átjött az úton. Mosolyogva nézett fel Tiborra.
- Remélem, nem vársz régen?
- Á, dehogy. S különben is, pontos voltál. Én jöttem öt perccel előbb - válaszolta, aztán megkérdezte: - Lemegyünk a partra?
- Jó, menjünk - mondta és közvetlenül belekarolt a fiúba. - Ugye nem bánod? Jobban szeretek így menni, mint csak csellengeni valaki mellett.
- Dehogy bánom! - szorította magához a lány karját. - Sőt, bevallom, kimondottan jól esik! - Tényleg jó érzés volt. A karcsú alak hozzá-hozzáért, ahogy mentek a part irányában. Furcsa bizsergések támadtak a testében, kellemesek, hihetetlenek. Aztán csak mentek, Márti a fiúba karolva, s egy jó ideig nem is szóltak semmit. Olyan beszédes volt a csend. Mindkettőjük számára megdöbbentő volt, hogy most így összekarolva mennek, mintha egy pár lennének. Mintha csak megbeszélték volna, Erzsit nem hozta szóba egyikük sem.
Aztán leértek a parthoz. Még bőven világos volt, s a nap is sütött. Nyár volt. Igazi, tiszta, felhőtlen nyár.
A móló merev-egyenesen tartotta magát a hullámokkal szemben. Leültek a kövekre, s nézték a vizet. Loccsanás loccsanást követett, mindig ugyanaz, s mégis mindig más. Megunhatatlan. Olyan a drága Balaton, mint a tenger. Nem lehet betelni vele. Ahogy ültek, Tibor átfogta Márti derekát, a lány pedig a vállára hajtotta a fejét. Olyan jó volt így ülni. Mintha egymáshoz tartoznának. S ez az egymáshoztartozási érzés mind a kettőjüket megnyugtatta, támaszt adott. Márti reggel, amikor találkoztak, azt mondta, nincs szerencséje a szerelmeivel. S bár Tibor kiegyensúlyozott házaséletet élt, ő is hasonlóképpen érzett... Úgy ültek ott a parton ketten, összebújva, mint két hajótörött, akik hosszú hányattatás után végre igazi partot értek.
S bár a gondolataik kétfelé szálltak, mind a ketten döbbentek voltak attól, milyen jó a másikkal, s egyikük számára sem volt kétséges egy percre sem, hogy ez nem az a szál, ami Erzsin keresztül fűzi össze őket.
- Elmegyünk, beülünk valahová, jó? - kérdezte Tibor.
- Jó - mondta Márti, s visszaindultak a mólóról a "falu" fele.
A kerthelyiségből, amit választottak, zene hívogatott. Voltak még szabad asztalok, egy sarokba esőt választottak. Az odasiető pincértől Tibor, Márti beleegyezésével, Martinit rendelt.
- Szárazat vagy édeset?
- Én édeset kérek - mondta a lány.
- Akkor én is - döntött azonosan a fiú, pedig a szárazat szerette jobban. - És kérünk hozzá jeget!
Amint negérkezett az ital, s a jég olajosan oldódott benne, rögtön a kezükbe fogták, s egymáséhoz koccintották a poharaikat.
- Egészségedre!
- Neked is!
Tibor nézte Mártit. Az édes kis arcát megkapta a nap, s a kedves szürke szemek nagy szeretettel pihentek rajta. Olyan jól esett. Márti nézése büszkévé tette, s felemelte. Ahogy visszagondolt az elmúlt évekre, hirtelen megérezte, hogy ez mennyire hiányzott neki. Erzsi is kedvesen nézett rá, igaz, de a szeme mindig szomorú volt. Pedig ő mindent megtett, hogy a felesége vidám legyen. Most hirtelen felnyílt a szeme. Igen, ez valahol állandó kudarc volt a számára. Bár Erzsi szerette őt, mégsem volt vele soha teljesen nyitott, valahol mindig volt benne egy rejtett zúg, ahová Tibor érzései, gondolatai nem juthattak el. ő szerette és vágyott rá, soha nem szeretett mást szerelemmel. S a testi szerelmük? Most ez is végigsuhant rajta. Igaz, Erzsi, ha ő akarta, mindig készségesen fogadta a közeledését, de ő maga soha nem kezdeményezett...
Letette a poharat, s Márti keze után nyúlt. Olyan természetességgel, mintha mindig is az övé lett volna ez a kéz. A karcsú ujjak a szinehagyott, de frissen vasalt, s keményített terítőn nyugodtak, s egy percre megrebbentek, ahogy a fiú meleg, száraz tenyere rájuk borult, aztán elsimultak az érintés varázsában.
Nézte a lányt, itta kedves vonásait. Hihetetlen, hogy majd egy évtizede ismeri!”