Óhídy Petra - Olasz napsütés
- részlet -

I. fejezet - a helyszín: Jesolo, Olaszország

„Ahogy leért a strandbejárathoz, azonnal meglátta a nőt. Klára. Szép neve van. Hallotta, mikor az anyja így szólította. Klára Kelet felé fordulva ült, arca a Nap felé fordítva, álla a tenyerében. Olyan szép volt, ahogy ott ült, valószínűtlenül vékony derekával, hosszú combjaival, hogy nem tudta levenni róla a szemét. Arcán az olasz napsütés, a tenger szeretete, és valami vad, zabolátlan, és mégis simogató vágyakozás látszott. Megborzongott, ahogy eszébe jutott az előző este, amikor a sötétben nézték egymást a teraszon ülve. Egymásba kapcsolódott a tekintetük, s az valami furcsa bizsergést okozott benne, ami nagyon-nagyon jó volt. Micsoda nő, csupa szépség, energia, szeretet. És imádja a kisfiát, lehetett látni, mennyi szeretettel veszi körül. Csodálatos anya, és csodálatos társ lehet. De az előző este nem erre gondolt, hanem arra, hogy jó lenne magához ölelni, átfogni a karcsú derekát, és a magáévá tenni. Magáévá tenni a nőt, aki szerelmet és szerelemvágyat sugárzott felé, pedig legalább három méter választotta el őket egymástól. Ahogy most nézte a parton ülő alakot, szinte szentségtörőnek érezte magát, nem akarta megzavarni, de olyan jó volt rajta pihentetni a szemét. Eddig is látta, milyen szép, de a tegnap este, úgy érezte, valahogy közelebb hozta őket egymáshoz... Szinte úgy érezte, szavak nélkül beszélgetnek. Kár, hogy ő nős. Ha nem lenne, most megismerkedett volna ezzel a nővel. Klárával. Így meg valószínűleg soha többé nem fogja látni. Még egy kicsit nézte őt, ahogy szép formájú testét bearanyozta a reggeli nap, s kissé bevonta a hajnali pára. Valahogy úgy érezte, ez a kép az, amit feltétlenül el kell vinnie magával haza, hogy a hétköznapok közepette az emlékeiben kutatva újra meg újra „megnézze”. Arra gondolt, ha festő vagy fotós lenne, a képnek azt a címet adná: „Olasz napsütés”.”